SM's Family 1. rész - A kezdetek

   Lee Ji Min karakterét külsőre(!) Lee Hyori adja!
Remélem tetszeni fog. Jó szórakozást! :)

                                                                                                       

        -Következőt! – kiáltotta el magát ahjussi, majd egy alacsony, barna hajú fiú lépett a hatalmas helyiségbe.
            - Jó napot! – hajolt meg illedelmesen, én pedig újra csak neki dőltem az ablaknak, karba tett kézzel. – Kim Jonghyun vagyok, tizenöt éves, Szöulban születtem – darálta el a röpke bemutatkozását. Biztosan meg van kicsit ijedve. Ez aranyos.
            - Rendben – bólintott, majd ráírt valamit a lapra a fiú neve mellé. – Kezdjen bele.

            Jonghyun vett egy mély levegőt, és hosszan kifújta, valószínűleg azért, hogy lenyugodjon.
Majd lassan az egész épület az ő hangjától visszhangzott. Ahogy kieresztette azokat a csodás, bár még képzetlen hangokat a száján. Ahogy ezt a gyönyörű dalt énekli, és lecsukódnak pillái, teljesen beleélve magát az éneklésbe. Gyönyörű. Erre nincs jobb szó.

            Majd mikor véget ért, lassan visszatért abba az aprócska visszafogott énéhez.
            - Nem. Viszlát – mondta ki a kemény ítéletet ahjussi, kihúzva a fiú nevét a listából.
            - Nem? Mi az, hogy nem?! – háborodtam fel rögtön, majd a fiú lassan hátrálni kezdett. – Maradj! Maradsz, fel vagy véve. Üdv az SM Entertainmentél! – mosolyodtam el.
            - Nem, nem marad! Hallottad, milyen? Szörnyű? Botfüled van?! - vágott vissza. – Menj, nem vesszük hasznod.
            - Marad! – csaptam az asztalra tenyeremet, nem túl nőiesen, de ez egy cseppet sem érdekel. – Elfelejtetted, hogy ki itt a főnök?! – mondtam ellent mondást nem tűrő hangon, szikrákat szóró tekintettel, mire ő csak magában dohogva bólintott. – A folyosó végén add oda ezt a lapot – írtam rá a nevét, a lapra, és aláírtam. – Ott majd segítenek. Sok sikert! Még találkozunk! – mosolyodtam el, ő pedig mélyen meghajolt.
            - Nagyon szépen köszönöm! Ígérem nem fognak csalódni bennem! – majd távozott.
Biztos remek érzés járhatja most át a szívét. Légy büszke magadra, Jonghyun.

            -A mai meghallgatásnak a’sszem vége is – emeltem fel a táskámat, majd vállamra tettem pántját. – Elmentem, viszlát, szép álmokat mindenkinek – léptem ki a földszinti kis teremből, majd az épület legfelső szintje felé vettem az irányt.

            - Na? Hogy ment a meghallgatás? – fordult felém derült arccal nagyapám, mint mindig.
            - Remekül – ültem le az egyik fekete bőrfotelbe, a hatalmas íróasztallal szembe. - Bár... Jongmin ahjussi... – haraptam ajkamba. Hogyan is kéne ezt tálalnom?
            - Ó, Jongmin-ah? Mond csak, mi van vele? Mostanában sokat fejlődött ám! – foglalt helyet velem szemben, az asztal túl oldalán.
            - Ja, igen... egyébként semmi... semmi különös. Csak volt egy kis bakija, de nem több... – legyintettem. Ezt máskor is elmondhatom. Attól, hogy nem szimpatizálok vele... attól még hibázhat, és nem kell mindennek elhordanom... nem igaz?
            - Örülök, hogy ilyen segítőkész vagy vele szemben is. Látod? Ezért vagy te a jobb kezem, Ji Min – kapcsolta ki a számítógépét, majd felállt. – Haza viszlek, holnap nem kell bejönnöd, megírom majd én az új szerződéseket, tanulj csak, mindjárt vizsgáid lesznek, nem?
            - De, igen... viszont szeretnék bejönni, van valami, amire kíváncsi vagyok, és a szerződésekért ne aggódj, majd megcsinálom én, ne törődj vele – bújtam bele vékony kis kardigánomba.
            - Nem inkább „valaki”?
            - De, igen. Nagyapa... nagyon, nagyon, nagyon, nagyon vigyázz egy bizonyos Kim Jonghyunra! Érted? Őt nem engedheted el innen. Soha! Debütálnia kell. Itt – mondtam határozottan.
            - Úha... új szerelem? – nevetett, de tudom, hogy felfogta a szavaim jelentését, és valóban úgy fog tenni, ahogy azt mondtam. Mert megbízik bennem, és az elhatározásaimban.
Sosem lőttem még mellé. Így volt ez jó pár éve, mikor ott voltam a TVQX tagok válogatásán... vagy idén a Super Juniorén. Egyszerűen tudom, hogy kiből mit lehet kihozni. Előre látom a bennük rejlő lehetőségeket. Így volt ez akkor, amikor a TVXQ-nak a debütálását elkezdték átgondolni a fiúk kora miatt. Hiszen, akkor még csak tizenöt-tizenhét évesek voltak...
            De minden jó, ha a vége jó, nem?
A fiúk jól kijönnek egymással, sőt... egy-két páros talán jobban is, mint ahogy azt a nagy főnökök elnéznék. Engem annyira nem érdekel, és Nagyapát sem.
            Hiszen mindketten úgy gondolunk erre a helyre, mint az otthonunk, és a tagokra, mint a családunk.

            Ezt nem tudja megérteni Jongmin, és épp ezért nem fogom hagyni, hogy valaha is a CEO székből dirigáljon nekem. Én mindig ki fogok állni az idolok, és gyakornokok mellett vele szemben. Mert ha valaha is átadja neki azt a széket Nagyapa... onnantól kezdve az SM-ről csak a rosszat fogják hallani az emberek. Ő egy rabszolgahajcsár. Ha nem vagyok ott, most talán egy idolnak napi húsz óra lenne a munkaideje. Mert „hozzuk ki belőlük a legjobbat”. Aha, meg a fenéket, így csak tönkretesszük őket. Ez az ember még sosem tanult biológiát?
            Oké, persze, nem mindenki lehet egy anatómia professzor, de ezt mindenki tudja.
Nem szabad túl terhelni senkit.

            -Viszontlátásra, uram, kisasszony! – hajolt meg alázatosan a biztonsági őr, majd kinyitotta előttünk az ajtót. Bár, ezt annyira nem kellett volna.
            - Jó hétvégét, és boldog szülinapot a kis Sochunak! – intett nagyapám, majd kiléptünk a hűvös levegőre.
            Látszott az őrön, hogy meg van lepődve. Bár, én is meglennék, ha a koreai szórakoztatóipar legbefolyásosabb személye emlékezne arra, mikor van a lányom születésnapja. Na jó, nem... mert a dédunokáéra emlékeznie kell. De értitek, nem?

            - Én vezetek – kaptam ki a kocsi kulcsot a kezéből, és mint egy kisgyerek rohantam előre az autóhoz. Kinyitottam, és beszálltam, majd megvártam, míg beköti magát, és gázt adtam. Közben bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen egy interjút ismételtek a frissen debütált SuJuval. Ilyenkor mindig büszkeség öntötte el a lelkemet, gondolom SM-ét is... hiszen, mégis csak a fiaiként szereti őket, így csendben hallgattuk a rádiót.

            - Holnap, mit csinálsz? – kezdtem vele társalgásba, mikor egy piros lámpához érkeztünk.
            - Elmegyek egy megbeszélésre... átnézem az új gyakornokok szerződését, amit te addig remélhetőleg megírsz, és aláírom őket... este pedig elmegyek a fiaim fellépésére. És te? – fordult felém.
            - Te osztod be a napomat, nem emlékszel? – tapostam a gázpedálra.
            - Tudtommal, holnapra szabadnapot adtam neked, így nem tudom, mit akarsz csinálni.
            - Elsősorban megírom a kamionnyi új szerződést, majd leadom neked, később pedig benézek a termekbe, beszélnem kell még a KBS-sel is a közelgő fellépések részleteiről... aztán gondolom valaki biztos megtalál valami problémával, hogy segítsek neki, és nem fogok unatkozni.
            - Ó, az SM-ben sosem lehet unatkozni, valami mindig történik – nevette el magát.
            - Igen, ez igaz – mosolyodtam el a gondolatra, ahogy felvillant az emlékeim között, ahogy a DBSK tagjai egyik este kiabálva, és sikítozva rontottak be minden terembe egyesével, mikor megnyerték első díjukat. Persze, Soo Man is a nyakukba ugrott, és mint egy apuka, jó tanáccsal látta el őket. Mérhetetlenül büszke volt rájuk. És akkor, azt a pillanatot látva döntöttem amellett, hogy nem csak a válogatások állandó résztvevője leszek, hanem mindenhol ott akarok lenni a cég életében.

            Egyszerűen nem tudnék elszakadni attól a hatalmas épülettől, és az emberektől.

            -JiJi. Megjöttünk – lengette meg előttem kezét Nagyapa.
            - Mi? Ja, persze – kötöttem ki magamat, hazaértem.
            - Mond, hogy nem nyitott szemmel aludtál... – nézett rám vádlón. – Soha többet nem vezetheted a kocsimat!
            - Mi? Csak a kocsi miatt aggódsz?
            - Persze, mi másért kéne?
            - Na, de Nagyapaaaaaaaaaaa~!

            Csak egy átlagos este a Lee családnál.
Nem cserélném el semmire.

Épp ezért vigyázz nagyon, Kim Jongmin. Nem engedem, hogy tönkretedd azt a csodát, amit mi felépítettünk.