SHINee Jonghyun és te 1. rész

           

 - Muszáj? – kérdezed. Egyáltalán, semmi kedved ehhez az egészhez. De már túl késő. Belerángattak.
            - Igen! – válaszolja barátnőd.
            - Tééényleg? – nézel végig magadon. Semmi keresni valód itt. Legszívesebben otthon ülnél, és néznéd a kedvenc sorozatodat, mint sem itt lennél.
            - Ne ellenkezz! Na, menjünk! – ragadja meg a kezed, és húz téged magával.
Nagyot sóhajtasz. Oké, most, és utoljára belemész ebbe az egészbe, végig csinálod, aztán otthon meghalsz az ágyadon drámaian, és soha többet nem teszed be ide a lábadat.
            - Ó! Kezdjünk ott! Ott! Oké? – mutat a futópadok felé barátnőd, és már húz is magával téged.

            Annyira kííííínos itt lenni.
Egy melegítőben, ami senkinek sem áll jól, kigyúrt, jó testű emberek közt lenni.
Az egész inkább elkeserítő, ha ránézel egy remek alkatú egyénre, mint sem inspiráló.
Amikor csak meglátsz egy lapos, feszes hasú nőt a teremben, inkább jut az eszedbe, hogy „Ó... én meg egy hájas víziló vagyok” és nem az, hogy „Ez az! Én is ilyen akarok lenni!” nem igaz?

            - Várj meg itt, elmegyek, megkérdezem, kaphatnánk-e személyi edzőket – megy el egy folyosó irányába barátnőd.
            Na, ne! Még edző is? Aki majd üvöltözik veled... ez az!
Leülsz egy has padra, és ott várakozol, hogy visszatérjen.
            Percekig várod őt, majd megjelenik, nyomában két férfival.
Két kigyúrt.
Nagyon szexi.
Nagyon helyes.
Fiatal.
Pasikkal.

            Még a lélegzeted is eláll, ahogy megpillantod őket.
Máris inkább egy randin érzed magad, mintsem egy edzőteremben.
Ahogy az izompólója ráfeszül a magasabbik testére...
És az alacsonyabbak az az atléta, ami olyan fantasztikusan kiemeli az izmos karjait.

            Na! Azért, ha kérhetem, ne ájulj el a látványtól, oké? Értem, én, hogy szexisek és... szexik a frászt! Ők már inkább számítanak félisteneknek, mint sem embereknek.
            Közelítenek feléd, te pedig felállsz.

            - ________-ah, ők lesznek az edzőink. – szólal meg először barátnőd.
            - Örvendek a találkozásnak, én Choi Minho vagyok! – hajol meg a magasabbik.
            - Örvendek... – hajolsz meg. Hallod... töröld már meg a szád... nyáladzol!
            - Üdv, én Kim Jonghyun vagyok! – mutatkozik be az alacsonyabbik. – Az elkövetkezendő időben én leszek majd a személyi edződ. – nyújtja feléd izmos kezét.

            Ó, istenem! Már ahogy kinyújtja, annyi izom feszül be, és aaahh~
            - Magára bízom magam! – rázol vele kezet udvariasan.
            - Tegeződjünk, oké? Nem sokkal vagyok idősebb. – neveti el magát.
            - Persze! – biccentesz a fejeddel.
            - Akkor mi menjünk is. Még sok dolgunk van. – hajol egy aprót Minho, és a barátnőddel már távoznak is a terem egy távolabbi sarkába, ahol gondolom, átbeszélik a dolgokat, vagy valami. Nem tudom, téged figyellek.

            - Akkor, nézzük csak... – fogja meg állát Jonghyun, és lassan végigmér téged, tetőtől- talpig. Tekintete szinte égeti bőrödet. Nagyon lassan halad, néha megérintve az éppen nézett területet.
            Ezért nyomorgatja a kezedet egy percen át, majd pöcköli, meg óvatosan a hasadat.
            - Oké, rendben van. Akkor veled nem igazán kell sokat dolgozni, jól formában tartod magad, gratula. Csak erősítő gyakorlatokat fogunk majd csinálni, okés? – néz szemeidbe. Még így is, hogy ő az alacsonyabb, magasabb nálad, vagy tíz centivel.
            - Igen, köszönöm.
            - Akkor gyere, van egy saját kis szobám, ott vannak ehhez kellékek – és elindul a folyosón, ahonnan érkezett, te pedig követed őt, majd bementek egy szobába.

            Ez egy tükrös szoba, benne rengeteg gimnasztikai labda, hullahoppok, has pad, futógép és hasonlók. Nagyjából ugyanúgy néz ki a hely, mint az előző, csak kisebben.
Fa parkettával.

            - Akkor kezdjük is, oké? – fordul feléd, háttal a tükörnek dőlve. Bólintasz. – Akkor kezdjük a nyújtással. Az nagyon fontos. A legtöbb sérülés azért keletkezik, mert nem nyújtanak rendesen az emberek. Na, - áll mögéd, megfogva a csípődet – ne izgulj, csak kövesd a kezem mozgását. Terpesz – teszi szét lábait, és te is így teszel. – Egy, két, há’, négy, egy, két, há’ – kezdi el mozgatni a csípődet jobbra, majd balra, ritmusosan, ő is veled mozog. Az egész inkább olyan, mintha táncolnátok, nem is bemelegítenétek.
            Majd vált, és jön a nyújtás, kezét kezedre csúsztatja, majd mozdítja felsőtested, és jobb lábadra rugózol, közben megállás nélkül számolja az ütemet. Most pedig bal lábra, majd megint jobb, és megint bal. Ez nagyjából egy percen keresztül.

            Számodra ez az egész bemelegítés annyira... zavarba ejtő. Ahogy megfogja a csípődet, ahogy a kezedet végig simít, ahogy mozdítja a tested, tökéletes szinkronban az övével.
Ez, annyira olyan, mintha nem is edzés lenne. Hanem mintha valami ősi, szerelmes táncot táncolnátok, ritmusosan.

            A tükörben csakis őt figyeled. Olyan helyes! Ahogy a világosbarna haja, fel van zselézve, az a kis fekete fültágító ott lóg a fülében, ahogy az izmai feszülnek minden egyes mozdulatotoknál. Ahogy mozdítja tested, testével.         
Amint leszakítja tekintetét testedről, és a tükörbe néz, majd találkozik pillantásotok, rögtön félre kapod tekinteted.
            Teljesen zavarba jössz, és elpirulsz.
Pedig nem kellene, hiszen, ő csak edző, nem igaz?
Minden edző ilyen.
Vagy nem?
Tényleg, vajon mennyi idős lehet? Huszonegy? Huszonkettő? Mondjuk, azt mondta, nem idősebb nálad olyan sokkal... Lehet, hogy csak egy? Vagy annyi se? Tényleg, és akkor nem kellene őt oppanak hívnod?
            Vagy ő ezt nem szereti? Hiszen azt mondta, nem kell udvariasan megszólítanod őt. Elég közvetlen veled. Mindenben.
Mind a fizikailag, mind kommunikációban.
Nem olyan, mint aki annyira izgatja magát, bármiért.
Lehet, nem is érdekli őt, hogy most a testedhez ér, neki ez csak munka, és nincs benne számára semmi extra.
            Ez pedig téged szomorúsággal tölt el. Belegondolni, hogy ő nem érezhet semmi, ahogy hozzád ér. Hogy úgy tekint rád, ahogy egy orvos, akinek egy nő, csak egy test.
Egy test, amit neki meg kell munkálnia, és helyrehoznia mindentudásával.
De ez téged miért dönt el szomorúsággal?
Hiszen ő csak az edződ, természetes, hogy nem gondol rád másként, csak egy páciensként.

            - Na és? Sportolsz egyébként valamit? – szólal meg, kiszakítva ezzel téged a gondolataid közül.
            - Igen, ________-ok – feleled neki.
            - Az remek! Jó kis sport, én is szeretem – nevet fel jó ízűen. Olyan a nevetése... olyan tökéletese, mint ő maga! Olyan... gyönyörű!  – Na és? Mi hozott téged ide? – tesz fel egy újabb kérdést.
            - A barátnőm vett a szülinapomra egy bérletet... eleve nem akartam eljönni... de elrángatott – bár, most már egyáltalán nem bánod, hogy elhozott téged ide.
Ha tudtad volna, hogy ez vár rád, egy percig nem ellenkeztél volna, és inkább te rángattad volna őt ide, és nem ő téged.
            Valószínűleg, boldogan, ugrándozva, tapsikolva jöttél volna ide az úton, és nem hisztizve, kéretve magad.
Most már biztos, hogy a kedvenc helyed, és a hely, ahol a legtöbb időt töltöd majd, az ez a konditerem lesz majd.

            Nem is tudod, hogy mi lehetne tökéletesebb pillanat, és tökéletesebb hely mint ez. Pedig nincs olyan, hogy tökéletes időpont és tökéletes hely. Nem is lehetne. Csak helyszínek vannak és pillanatok. Sosincs jobb idő a mostnál, s nincs jobb helyszín az ittnél.