Give me love 1. rész - A bejelentés

Asdaasdasdasdasd... vééégre kész! T^T Naaagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek!:D
Figyelmeztetés: káromkodás, yaoi (Boys love), yuri

Szereplők: SHINee (OnTae, JongKey), f(x) (KryBer, LunToria)

            - Akkor ez eldőlt – dőlt hátra kótyagosan, hasát fogva a nevetéstől a szőkeség.
            - Nem! Visszavágót követelek! – csapta az asztalra a fémpénzt a mellette ülő férfi.
            - Törődj bele, Dinópofa, vesztettél! És most húzz megvenni azokat a söröket, mert szomjan döglök! – túrt rövid barna hajába a legmagasabb.
            - Jongie, én egy alkoholmenteset kérek most, holnap korán kelek – fogta meg felkarját az idősebbnek.
            - Rendben, Bummie – lágyultak el arcvonásai, ahogy a fiatalabbra nézett, majd felpattant, és a pult felé vette az irányt, és a távolból látták, ahogy rendel a csapostól.
            - Hogy ityeg? – csapódott hozzájuk a baráti kör legidősebb tagja, a párja társaságában, amitől Minho feszültebb lett, viszont próbálta megőrizni lazaságát.
            - Az, hogy nekem, hogy ityeg, téged nem érdekel... vagy legalábbis nem kéne... – válaszolta meg a kérdést.
            - Valóban nem érdekel – bólintott aprót. – Megyek, hozok piát – állt volna fel, amikor Key elkapta a karját, és visszarántotta őt.
            - Hagyd, Jongie már hozza – mutatott pult irányába, ahonnan valóban közeledett feléjük a legalacsonyabb.
            - Tessék. Ez Minhoé, Bummieé és... a tietek... – pakolta le mindenki elé a sajátját, majd visszaült a helyére.
            - Kösz, törpicsek – mondta, mielőtt belekortyolt volna italába, és orrán keresztül visszajuttatta volna azt a korsóba. – Fúj, bazdmeg! Mi van ebben?! – csapta le az asztalra az üveget.
            - A Dinópofáért, a törpicsekért, meg a létezésedért – ivott bele önelégülten a sajátjába Jonghyun.
            - Megfojtom! – állt fel.
            - Hyung! – fűzte csuklója köré ujjait a legfiatalabb, amitől az említett személy rögtön megnyugodott, és visszaült helyére, mire az elengedte.
            Viszont kezén még mindig élénken élt a másik érintése. Szinte égette bőrét, pulzusát pedig az egekbe lőtte. Fájdalmasan. Minden érintése savanyú boldogsággal tölti el. Ezek után pedig a valóság mindig erősen pofán vágta őt.
            - Taeminnie... azt hiszem itt az ideje... – fogta át a derekát párja. – Mondjuk el nekik.
            - Hmm? Mit? Mi az? – fordult el a durcogó Jonghyuntól Kibum a párosra nézve. Taemin pedig megerősítésért az idősebbre nézett, aki egy mosoly kíséretében bólintott.
            - Mi... szóval... – sütötte le zavarában pillantását a kisebb.
            - Összeházasodunk – mondta ki egy szuszra párja, mire Minhoban bent rekedt a levegő, és megszűnt számára létezni a világ.
            Az egyetlen dolog, amit hallott, az Kibum hatalmas sikítása, és, ahogy a jegyespár nyakába ugrott, jó tanácsokkal ellátva Taemint. Minden más, kiesett neki, ezek is csak épp, hogy eljutottak tudatáig.

             Hiszen, ő neki, ennek a fiatal férfinak született; és életének annyi évét töltötte azzal, hogy próbálta elfogadni: ez a férfi másnak született. Mégis, ez lehetetlen.

            Nem mondhatja, hogy szereti, mert nem mondhatja el. Mindent elrontana. Elfutna, elrohanna, abban a pillanatban, ahogy megértené; ez most más. Hogy az ölelések nem csak amolyan baráti ölelések voltak, hanem annál sokkal többek. Darabokra törtség, fájdalom marad minden érintés után, mert más az, amire ő vágyik - de nem mondhatja el senkinek, mi az. Nem mondhatja el, mert túl fontos neki ő. Nem veszítheti el, bárkit elveszíthet, bármit túlél, de azt, hogy ő ne lenne többet... na azt nem.

            Abba ő belehalna.

            Kétórányi tömény szenvedés után, amiben végig hallgatta az OnTae páros esküvőről való áradozását, és végre haza indultak a közös lakásukba, Minho szomorúan sóhajtott fel.
            Már Jonghyun is hazament, csupán Kibum maradt ott vele, ő pedig csak nézte, hogy húzza le barátja sorra az italokat, majd egyszer elkapta a kezét, mielőtt még lerészegedne, és eltolta előle az apró italos poharakat.

            -Minho... mihez fogsz kezdeni? – nézett azokba a teljesen eltévedt, magányos szemekbe, aminek a látványa szívet tépő volt. Úgy festett, mint egy elhagyott kiskutya, akit a gazdája kidobott az útszélére, és magára hagyta.
            Ő pedig így is érzett valójában.

            Azóta nem volt ilyen szomorú, mióta négy éve bejelentette a pár, hogy együtt járnak.
Akkor úgy érezte, kitépték a szíve felét. Most pedig a másikat is.

            Hiszen éppen aznap tervezte, hogy szerelmet vall, és kitálal mindent a fiatalabbnak.
Azóta pedig csak magát emésztette. „Ha már előbb elmondtam volna neki, most velem járna.”

            Most pedig úgy érzi; „Ha már előbb elmondtam volna neki, most velem házasodna össze.”

            Talán így is van. Ezt már sosem fogja megtudni. Két hónap, és mindennek a végére pecsét kerül. Egy papírral pedig elszakítják majd őt Taemintől.

            - Minho?
            - Semmihez... – sóhajtott, lejjebb csúszva a kis kanapén.
            - De te...!
            - Én mi? Csak egy fiú vagyok, aki szerelmes abba a srácba, aki éppen most ment el, és aki sosem fog viszontszeretni.
            - Ne legyél már idióta! – nyúlt át az asztalon elkapva a másik pólóját, mire egy-két szempár rájuk szegeződött, de ő nem törődött vele. – Légy végre férfi és harcolj, a picsába is! Ha mindig csak ülsz, és nézel ki a fejedből semmi sem fog változni!
            - Akkor sem fogom tönkretenni őket!
            - Gyáva vagy! És még barom is! Te fizetsz, holnap találkozunk – kapta fel a táskáját, majd elviharzott a bárból, magára hagyva barátját.

            Kibumnak igaza van. Egy barom. Még hozzá hatalmas. A legnagyobb.
Mindig háttérbe szorult, hogy teret engedjen Jinkinek, csak arra gondolva, hogy ez a legjobb Taeminnek.

            És kitudja, ez volt-e a legjobb neki?

            - Fizetnék... – dőlt a pultra.
            - Haver, én ezt a számot inkább nem mondom ki... csak nézd meg... – tette elé a blokkot a már jól ismert tulajdonos.
            - Khm... utalványt elfogadsz? – rebegtette meg szempilláit.

            Egy házra valónyi pénzzel kevesebbel indult hát haza, ami csak pár utcasarokra volt a bártól, átvágva egy parkon.

            A borostyán minden árnyalatában pompázó falevelek vastag szőnyegként vonták be az egész park területét a derűs éjszakán.
            A csillagok úgy ragyogtak az égen, mint megannyi boldogságot hirdető tábla, mégis, a mai napnál rosszabb már csak az esküvő napja lehet. Decemberben.

            Olyan távolinak tűnik még az esemény, mégis, már most érzi azt a fájdalmat.
Már most látja Taemin kipirult, mosolygós arcát belépni a terembe, Jinki oldalán. Kéz a kézben.
            Hallja, ahogy elmondja a megírt esküjét, és végül igent mond.
Látja, ahogy beszáll az autóba, és elindul a nászútjára. Lee Jinkivel.
            Érzi, hogy a lábai már nem bírják, így leül egy szimpatikus padra, és könyökeivel lábán támaszkodva előre dől, fejét tenyerében pihentetve.

            A szemét égető könnyek lassan utat törnek maguknak, és csendesen, lassan végig folynak arcán, álláig, s tenyerét is eláztatják. Majd egyenesen combjára csöpögnek.
            A szeméből indul, de szívéből ered, arcán gördül, de lelkére csepeg.
Halk, észrevétlen pityergése erős zokogássá alakul, és szép lassan hagyja, hogy az évek alatt felgyülemlett fájdalom uralma alá hajtsa, és most mindent kiadjon magából, amit eddig elfojtott.
            Minden szeme előtt történt érintés, csók, simítás, kacérkodás, utalás, a fülledt éjszakáik kibeszélése... minden ami hozzájuk köthető most kiad magából.

Gyűlölt sírni. A könny érző lélekre, és gyengeségre vall. De ő nem akart gyenge lenni. Erős akart lenni, hogy képes legyen Taemin helyett is az lenni.

            De most már, úgyis mindegy. Teljesen. Már nem számít.

Ott ült a padon, könnyek peregtek az arcán, és tudni akarta, amit mindenki tudni akar, amikor valaki, akit szeretett, hirtelen eltűnik a színről: miért történik, miért vele történt, van ennek valami oka, vagy csak egy őrült rulett kerék forog? Ha jelent valamit, akkor mit kezdjen vele? Ha semmit nem jelent, akkor hogyan viselje el?

            -Hyuuuung~! – szólt ki a fürdőből a fiatalabb.
            - Igen, Minnie? – mondta, miután lenyelte a szájában lévő hideg fagylalt falatot.
            - Hozol nekem egy törülközőt? Elfelejtettem... és megfagyoook~!
            - Egy pillanat – köhintett, majd a gardróbba ment, hogy egy felsőbb polcról levegyen egy törülközőt a sok közül, és a fürdőbe menjen vele ifjú vőlegényéhez. – Tessék.
            - Hé, ne less – csavarta gyorsan derekára, és megbökte párja hasát.
            - Esküszöm nem tettem – fűzte körbe karjait a másik derekán magához rántva őt, egy csókra.
            A csók egyre mélyebb, s szenvedélyesebb lett, tele őszinte érzelmekkel.
Egyre nagyobb utat jártak be kezeik egymás testén az ismerős utakon.

            - Azt hiszem, ez most fölösleges – szedte le, s dobta el egy rutinos mozdulattal a sötétkék törülközőt, mire mindketten belemosolyogtak a csókba.
            - Hyung, fáradt vagyok – távolodott el egy pillanatra Taemin.
            - Sietek...? – emelte meg kedvese állát.
            - Fél órát adok.
            - Elég lesz – mart újra a másik ajkaira, majd combjai alá nyúlt, és dereka köré emelte a másik lábait, így cipelve be közös hálószobájukba, az ágyra téve.

            - Key! – virult fel a tomboy arca, ahogy megpillantotta az ajtajában álló szőke fiút. - Mi a helyzet?
            - Tanácsot szeretnék kérni... – tért rögtön a tárgyra.
            - Persze... gyere be – tárta szélesebbre az ajtót, hogy beengedje párjával közös lakásába legjobb barátját.

            Miután lefőzött egy nagy adag, forró csokoládét, és Kibumot elhelyezte a színes nappali egyik világoszöld foteljében, egy kis tálnyi pille cukorral és a három bögrével tért vissza a nappaliba.

            - Nem kellett volna... – jelent meg egy halvány mosoly Key arcán.
            - De, igen, és most igyál! – tolta elé a gőzölgő bögrét, mikor megjelent az ajtóban, pizsamába öltözve, álmos arccal a szemefénye.
            - Omma-pa... én is kapok kakaót? – totyogott oda hozzájuk a kisfiú.
            - Gyere ide – húzta az ölébe a csupán négy éves kisfiát, majd a kicsit kavargatta és fújdogálta a bögrében a barna löttyöt, majd amikor megfelelő hőmérsékletűnek találta azt, a fia kezébe adta, hogy megigya. – Ízlik? – kérdezte, megpuszilva arcát, aki csak aprót bólintott két korty között.
            - Akkor most siessünk vissza aludni, mielőtt omma megtalálna téged... – kapta fel az apróságot karjaiba, és már indult is volna vissza vele, amikor eléggé ismerős morgás, és toporzékolás ütötte meg a fülét, és félve hátra lesett, válla felett. – Krystal? Izé... szóval... – nyelt egy nagyot. Amikor négy éve eldöntötték, hogy örökbe fogadnak egy gyereket... hát, sosem hitte volna, hogy szerelme ennyire aggódó, és zsémbes anya lesz. Bár, ő ezt az oldalát is imádta.
            - Már lefeküdt aludni. Akkor miért van itt? – húzta fel egyik szemöldökét.
            - Szóval... tudod, főztem forró csokit, aztán ő kijött... és én oda adtam neki az enyémet... és most elálmosodott, és épp viszem vissza... – magyarázkodott egyik kezével mutogatva, miközben másikkal még mindig fiát tartotta.
            - Te... forró csokit adtál neki... miután ő fogat mosott? – hopszika... Amber érezte, hogy szorul a hurok, és amint visszafektette a fiát, a nyakának ugrik, és kikaparja a szemét.
Mert minden közül, Krystal leginkább az egészséges étkezés, és tisztálkodási blablákat tartatta be a legszigorúbban. Míg Amber mindig felrúgta a párja által felállított szabályokat, és óvoda után általában egy cukrászdában kötöttek ki egyetlen gyermekével.

            - Nem, szóval...  tudod...? – kedvese száját hangos sóhaj hagyta el.
            - Menjünk, fektessük le – indult el megadva magát a gyerekszoba felé, Amber pedig győzelem ittas arccal követte.

            -Na, szóval... minek köszönhetem nem kívánt látogatásodat? – huppant le a kanapéra a tomboy, barátjával szemben.
            - Hé! – kiáltott fel Key, majd rögtön el is lágyult arca, és a bögréjének fülét szorosabban fogta. Egész testében megfeszült, ezt pedig a lányok is észrevették.
            - Kibum...? – kérdezte lágy hangon Amber.
            - Én, azt hiszem... – vett egy mély levegőt - szerelmes vagyok Jonghyunba – mondta ki egy szuszra, majd a levegő egy pillanatra megdermedt, amit Amber kiáltása tört meg.
            - Én megmondtam! Ide az ötezremmel, asszony! – pattant fel, kezét kifeszítve tartva párja felé.
            - Hogy, mi? – nézett zavarodottan a társaság egyetlen férfi tagja.
            - Ja, ööö... izé, semmi – ült vissza a helyére, közben pedig oda súgta kedvesének, hogy „Attól még lógsz nekem.”

            - Kibum... ezt mindenki észrevette már. Olyan, mintha felírtad volna a homlokodra, hogy „Szerelmes vagyok Jonghyunba” – magyarázta Krystal.
            - Pontosan. Ennél egyértelműbbek már nem is lehetnétek – helyeselt a tomboy.
            - „Lehetnétek”? Szóval... ő is?
            - Édesem, Jonghyun oda- meg vissza van érted. Egész nap rajtad csüng, és mint egy dzsinn, minden kívánságodat teljesíti, nem vetted még észre? – vett a szájába egy pille cukrot.
            - Biztos? És ha csak... olyan? Mármint... azt sem tudom, hogy meleg-e... – az előtte ülő páros hatalmas nevetésben tört ki, és Ambernek a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy ne köpje vissza a már félig megrágott édességet.
            - Annyira, minthogy mi házasok vagyunk – bújt oda a még mindig hahotázó párjához a fiatalabb.
            - Pontosan! Várjál... mi házasok vagyunk? – tettetett meglepettséget, amire csak egy karjára mért apró ütés volt a válasz.
            - Jó, akkor annyira, mint, hogy a fiúnk most bent alszik, békésen – hunyta le szemeit egy hosszabb pillanatra.
            - Arra azért ne vegyél mérget – fogta meg hasát Amber, és újra nevetésben tört ki.
            - És... – vonta magára megszólalásával a figyelmet ismét Key. – Mit kellene tennem?
            - Hogy mit? Térdelj elé, és szopd le! – vágta rá egyből a barátja, mire a legfiatalabb hason ütötte.
            - Ne törődj vele, idióta.
            - Hogy mondtad, kedvesem?
            - Stupid! – bökte oldalba, majd visszafordult a tanácstalan fiúhoz. – Találj egy jó alkalmat, és mond el neki, hogy érzel. Rá pedig semmiképp ne hallgass, mert ha így vallott volna nekem szerelmet, most nem lenne fiúnk, nem lennénk házasok, nem élnénk együtt, és még az országból is kiköltöztem volna.
            - Aha... persze... az ágyban mást szoktál mondani! – egyenesedett ki párja.
            - Oké, köszi, csajok... azt hiszem, én most megyek. Köszi, a segítséget – állt fel, letéve a bögrét.

            Miután elköszönt a barátaitól taxit fogott, és hazament.
Hiába múlt el már hajnali kettő is, nem jött álom a szemére, csak azon tudott gondolkodni, amit a lányok mondtak. Nem az ágyas dolgokról... hanem a többiről.

            „Jonghyun oda- meg vissza van érted.”

            „Találj egy jó alkalmat, és mond el neki, hogy érzel.”

            Igen... el hívja majd valahova Jonghyunt egy olyan programra, ahol csak ketten lesznek, és akkor elmondja neki az érzéseit.

            Tökéletes terv.
Rögtön telefonjáért nyúlt, hogy még azelőtt cselekedjen, mielőtt ijedtében meggondolná magát.

            „Jonghyun~! Holnap találkozzunk 14 órakor a szökőkútnál... oké?
            Nagyon fontos! Key”

            Küldte el neki az üzenetet, majd telefonját vissza tette az éjjeli szekrényre.

Holnap... elmondja.