SHINee Jonghyun és te - 5. rész [VÉGE]

          

 Mimimimimiiiii?! Ez meg, hogy, és miért, és úristen! hiszen ő most... most éppen csókol téged. Téged! Az a pasi, akiről napok óta álmodtál, akire a nyálad csorgattad a tükörből lesve rá.
            Teljesen lesokkol az agyad, éppen csak annyit képes vagy megtenni, hogy lehunyd a szemeid, tested pedig ösztönösen, mintsem tudatosan reagál.
            Lassan mozog együtt ajkatok, ahogy szép lassan megtaláljátok a közös ritmust, közben egymást érintve, simogatva. Keze lágyan fogja közre derekad, és tarkód masszírozza, oly gyengéden, ahogy a pillangó szál le a nyári zöld falevélre.
            Ekkor tudatosodik benned, ahogy teljesen beleng téged ő maga, hogy teljesen belehabarodtál ebbe a férfiba.
Ahogy ajkai lágyan fogták közre tieid, és masszírozták, boldogság végsőhatárára sodorva téged, oda, fel, valahova a felhők közé.

            Lassan elváltatok, oxigén hiányosan kissé, pihegve döntöttétek egymásnak homlokotok. Tekintetetek találkozott egymáséval.

            Akkor, és ott. Elvesztél. Ez volt az a végső csepp, abban a bizonyos pohárban.
            Na, gyerünk, nyisd már ki a szád! Mondj már valamit. Hát elvitte a cica a nyelved?

            Haha.

            

            -Ez...most? – szólalsz meg. Gratulálok! Ezt a „világlegrövidebbmondataicsókutánra” című lexikon kiadásban találtad? Esküszöm, fogalmazást fogok veled íratni, melynek címe: Ígérem, rendesen fogom használni csodás anyanyelvem adta lehetőségeit.
De két oldalas legyen ám!
            - Ez most... aha – wow. Ti aztán tényleg tök jó párost alkottok. – Szóval... öhm... lenne kedved vacsorázni ma este? Pe-persze veled, illetve velem. Szóval, veled, meg velem, azaz mi – dadog, és kapkodja ide-oda tekintetét. Olyan édibédi, hát nem?! Ahogy az az önbizalom teljes pasi eltűnik, és itt marad ez az érzelemtenger!
            - Jól hangzik – kuncogsz bugyutaságán. Imádnivaló. – De akkor most mi...?
            - _______. Nézd, én – néz mélyen szemeidbe, felállva, magával húzva téged, te pedig megérzed ahogy belenyilall lábadba az addig „valamiééért” elfelejtett izomfájdalom. Ezt érzékelve, Jonghyun átkarolja derekadat. – Szóval, én szeretlek téged, megszeretnélek ismerni, mindenkinél jobban. Az életed részévé szeretnék válni. Persze, ha ez neked is megfelel... – néz rád azokkal a nagy szemeivel. Mint egy árvakiskutya.
            Naaaaa, mire vársz? Mondj már valamit! Vagy csak kapd le. Tudod.
            „Többet mond minden szónál.”

            - Én is megszeretnélek ismerni – bújsz hozzá, háta mögött összekulcsolva kezeidet.
            Jaaaaaaj, de kis édes!
Puszi a pocitokra.

~*~

            -Jonghyun! Hányszor mondtam már, hogy ha kiviszed magaddal a kutyát, akkor utána mosd meg a lábait! – rohansz ki mérgesen a konyhából, kezedben a felmosóval. – Tiszta sár az egész csempe! – állsz meg a nappaliban, szemben a család férfi tagjaival.
            - Bocsi, elfelejtettem... chipset? – nyújtja feléd a zacskót.
            - Óóó, nem. És most azt tedd le, a társad most a felmosó, ameddig nem ragyog a padló – nyomod kezébe, majd a konyha felé tereled őt.
            - Apa, ezt megszívtad – nevet lelkesen idősebbik fiatok, ölében egy országot ellátni képes nasi adaggal, miközben valami baki videó összevágást néz a tévében.
            - És te – nézel ezúttal rá, mire ő szinte rettegve rád néz.
            - É-én?
            - Jongmin, irány a szobád és takarítsd ki azt a disznó ólt! – mutatsz a lépcső felé.
            - Jójó, mindjárt, még öt pe...-
            - MOST! – jajj de kis szigorú szülők lettünk! Szimpi.
            - Jó – játssza a sértődöttet és lassan vontatottan felcipeli a súlypontját az emeletre.

            Te pedig férjed után mész, aki éppen a földön pucsitva súrolja a padlót.
            - Ó csessze meg! Miből van a föld? Ólomból? – kaparja továbbra is.
            - A fiadat felküldtem rendet rakni arra a szemét dombra amit szobának hívtok – ülsz le egy székre, onnan figyelve, ahogy dolgozik. Meg kell hagyni, így túl a negyvenen... ugyanolyan jó pasi maradt, ha nem lett még jobb. Jól állnak neki a mosolyráncok, az egyre komolyabb, amiben mai napig ott játszik az a kisfiú tekintet, mint amikor először találkoztatok.
            - Persze, ilyenkor az én fiam – ölt rád nyelvet. A pimasz dög! Hozzásétálsz, majd leguggolsz előtte.
            - Ami kilóg, azt le kell vágni – súgod fülébe, kacéran, majd ajkába harapsz.
            - Furcsa, nem emlékszem, hogy panaszkodtál volna, mikor legutóbb kilógott – megy bele a játékba, majd ott hagyva a rongyot és a felmosót felálltok, és inkább máshol folytatjátok az eszmecseréteket.

            Az a kondibérlet. Az a nap, húsz évvel ezelőtt.
            Ez a szerelem.

Köszönöm nektek, hogy elolvastátok ezt a történetem (is)! :) Remélem nem okozott csalódást a befejezés. Lehetséges még a későbbiekben afféle ráadás fejezetek, még vannak ötleteim, de azok már nem lennének összefüggőek, csak ilyen kikapott pillanatok a Kim család életéből :)
Kérlek, írjatok véleményeket, és remélem a következő történeteimet is olvasni fogjátok!
Köszönöm ♥
Sonny

Gehenna [OS, JongKey]

          Üdv, üdv~ ^-^ újra itt, frissen üdén... avagy hosszú hétvége = szabadidő = fanfiction
Mint tudjátok (már aki) tegnap jelent meg a Big Bang - Loser című száma...
Első hallásra/látásra/TOP nézésébe beleszerettem, így éreztem: valamit tennem kell ezzel (azon kívül, hogy rongyosra hallgatom)
           Így született meg ez a fanfiction is, jó szórakozást! Kérlek, írjatok soook véleményet ;) ^3^

Szereplők: JonghyunxKex (SHINee)
Műfaj: songfiction, dráma, szomorú, szerelmi
Korhatár: -
Figyelmeztetés: -

                                            ____________________________

            Éj fekete függönyöm által épített védelmemen akarnak átjutni ágyamig, és ezzel hozzám a tavaszi nap reggeli sugarai, jelezve, hogy újabb nap vette kezdetét.

Én pedig semmit tevésemmel jelzem, hogy ez továbbra sem érdekel engem.
            Mióta is?
            Mióta én egy...

...Lúzer, magának való...

ember lettem. Mikor elvesztettelek téged, és irányításomat életem felett.
Minden olyan gyorsan, másodpercek leforgása alatt történt.
Mégis, úgy éltem meg, mintha azok a másodpercek órák lennének.
Ahogy láttam legördülni arcodról azokat sós cseppeket, melyek végül kis foltban itatták át szürke inged gallérjait.
            A szavak, amiket a fejedhez vágtam ekkor, még mindig fájdalmasak nekem.
 Tudom, csak azért reagáltam így,...

                        mert gyáva vagyok, aki erősnek tetteti magát...
                        egy rossz szájhős...

            Te pedig nem ezt érdemelted tőlem.

            -Jonghyun... – lépsz be sötét szobámba. Nem nézek rád, nem is merek. Nem akarom látni a gyűlöletet, és megvetést sötét szemeidben. – Alszol? – csukod be ajtóm magad után, és hozzám közelítesz.
            Ne gyere ide. Nem érdemlem meg közelséged; ahogy most már téged sem.
            - Hé, kelj fel! Mindjárt indulnunk kell, és napok óta nem ettél rendesen – ne aggódj értem. Képtelen vagyok elviselni a hangodból áradó féltést. – Na, hé! – fogod meg csuklóm és felültetsz.
            Mikor lettél ilyen erős? Mióta vagyok én ilyen könnyű?...
            ...vajon mióta vagyok egyedül itt?

            -Uhh, irány a fürdőszoba, Jonghyun. Bűzlesz, mint egy ázott kutya – végül rád nézek, és látom, hogy fogod be orrod játékosan, összerántva arcod izmait. – Tíz perced van, addig elkészítem a reggelid – húzod le rólam takaróm, és újra itt hagysz, egyedül ebben a sötét kriptában.
             A személyes gehennámban.

Felemelem súlypontom puha matracomról, majd megállok fürdőm tükre előtt.

                        Te, a tükörben csak egy lúzer vagy...
                        Egy magányos, sebesült bunkó, ki csak egy mocskos szemét.

Elfintorodva magamtól, megmosom arcom, és beállok a zuhany alá, melyből jéghideg vizet folyatok vékony testemre, melyen mindenütt libabőrös leszek.

            Ujjaim fehérednek, ajkaim lilulnak.
Kezembe nyomok az első tusfürdőből, mely ujjaim közé akad, és elkenem magamon.

            A tied.
            A te illatod, mit minden reggel éreztem, míg karjaim közt aludtad édesded álmod, lehunyt sötét pilláid mögött.
            Oly sokszor vesztem el rózsaszín ajkaid látványában,
és oly sokszor kellett visszafognom magam, hogy ne csókoljak rá szépen ívelt szádra,
ezzel megkockáztatva felébresztésedet.
            Imádtam selymes, gyakran színét váltott hajadba túrni, ezzel kisöpörni arcodba hullott tincseidet, és homlokodra csókolni.
            Imádtam...

            Lassan peregnek le arcomon könnycseppjeim, ahogy egyre mélyebben szívom az oxigént, és tusfürdőd illatát tüdőmbe.
            Mindez csak volt, és már sosem leszel enyém.

Egy hanyag mozdulattal törölve le sós könnyeim orcámról lépek ki a fagyasztó zuhany alól, bekapcsolva a még évekkel ezelőtt, számodra felszerelt polcon lévő rádiót.
            Hogy elnyomja gondolataim,
            hogy elnyomja hiányod.

Magamra csavarom törülközőm, majd megmosom fogaim, kerülve a tükör megpillantását.
            Kiöblítem számat azzal a szájvízzel, melynek szerinted remek illata van, és miattad szoktam rá.
            Hogy szeress megcsókolni már kora reggel is.

Megszárítom hajam, és végül kénytelen vagyok belenézni tükröm képébe, megfigyelve arcom.

                        Én a tükörben, én vagyok...
                        aki őszintén sosem keveredett a világgal.
                        Most már egyedül vagyok,
                        és a szerelmet olyan régen elfelejtettem...

            Előveszem a szekrényből hajzselémet, és megpróbálok valami emberi fejet varázsolni magamnak. Mert nem akarom, hogy szégyenkezz miattam.
            Nem akarom, hogy egy percre is megtagadd azt ami a miénk volt.
Hogy megtagadj kettőnket.

            A rádióban felcsendül egy szerelmes szám, melyet úgy imádok...
De most még ez sem tud feldobni. Szinte elkap a hányinger.

            Többé már képtelen vagyok meghallgatni a reménykedő szerelmes dalokat,
            Te és én csak a bohócot játsszuk a forgatókönyvben,
            úgy, mint egy megszelídített teremtést.

            Gyorsan kikapcsolom a szürke masinát, és elhagyom a fürdő helyiséget, hogy ruhát keressek magamnak a szekrényemben, melybe már jó ideje nem nyúltam be.
            Ahogy széttárom annak ajtaját, megpillantom azt a pólót, amit csak néha vehettem fel, de úgy imádtam.
            Te választottad, még, mikor friss pár voltunk.
Akartál valamit, ami közös; így esett a választásod erre a fehér alapú, de fekete díszítésű pólóra, mellyel te is rendelkezel, de rendszerint az enyémet hordtad, mert az „jobb, mert a tiéd.”
            Mindig ezt mondtad, ha megkérdeztem, miért az enyém viseled.
Bár ez sosem zavart. Sosem láttam még annál szebbet, mint mikor reggel felkelsz, az én pólóm van rajtad, és az aktuális trend szerint vágott, és festett hajad a szélrózsa minden irányába szerteágazik, te pedig álmosan, nagyot ásítva, kiscicásan nyújtózkodsz az én ágyamban.
            Reggel, smink, és kiegészítők nélkül voltál mindig is a legszebb számomra.
Ezt az arcod pedig csak én láthattam.
            Csak nekem mutattad meg ezt a sebezhető oldalad is, senki másnak.
Erre pedig mindig is büszke voltam. Egy büszke bolond voltam; kit elvakított a szerelem, és a hírnév.
            Mindenem megvolt, most pedig olyan, mintha semmim se lenne.
Az emberek meghagynak a nap nélkül.
            Engem pedig elhagyott a személyes napom.
Hiába süt engem most is a reggeli napnak erős sugara, mégsem érzem, hogy átmelegednék tőle, még mindig olyan, mintha hibernálva lennék.
            Mint egy halálos beteg, kit hibernáltak, míg meg nem találják az ellenszert.
Nekem te vagy az ellenszerem.
            De nem kérhetem, hogy olvassz fel.
Mert többé nincs jogom hozzád.

            Végül felveszek egy világos farmert, mely kissé passzos is, de nem túlságosan, és felkapom az első kezembe akadó sima, fekete pólóm, mire még felveszem a fekete zakóm.
            Így indulok meg reggelizni. Hozzád.

Habár tudom, hogy átléptem a tíz perces kereted, már bőven, te mégsem szidsz meg, mint régebben, csak intesz fejeddel, hogy üljek le veled szembe az asztalhoz.
            Széttöröd pálcikáid, majd fel sem nézve rám, amint helyet foglalok, nekilátsz megreggelizni.
            Hiába olyan fagyos köztünk a levegő, még így sem vagy képes udvariatlan lenni.

Emlékszem, mikor még beköltöztünk ide, hét évvel ezelőtt, az első napon, öten ugyanitt reggeliztünk, együtt ökörködve.
            Én pedig úgy érzem, ennyi volt.
Nekem már nincs itt helyem.
Nincs helyem ebben a házban többé. Én rontottam el mindent.
            Így nekem kell mennem. De majd még visszajövök.

Olyan messziről jöttem,
            Haza jövök,
            Elmegyek arra a helyre, ahol gyerekkoromat töltöttem.

Régen mindig olyan bátor voltam, merész, most pedig megszólalni sem merek melletted, ki annyi pillanatban, boldogságban és búban voltál társam...
            Tudod, hogy sosem féltem az új dolgoktól. Ha valamit nem tudtam véghezvinni, mindig addig próbálkoztam, míg nem sikerült.
            Mert mindig csak annyit kellett tennem, mikor szomorúvá lettem, hogy felnéztem az égre.
            A kék horizont mindig többnek látszott, mint a föld, és boldog voltam, mert tudtam, akárhol is legyünk, együtt vagyunk a kék ég alatt, mely mindig felettünk van, és végtelen.

                        Egy ponton már többet nézem a földet, mint az eget.
                        Olyan nehéz lélegezni, ezért kinyújtom kezeimet.
                        De senki sem segít, mert...
                        Egy lúzer vagyok, aki csak magának való.

            Nem sokat eszem, majd felnézek rád, tekintetünk pedig összetalálkozik. Ijedten kapom el pillantásom sötét, macskásan vágott szemeidről, melyek olyan szépek, most mégis összetörtség látszik meg bennük.
                        Egy ideje már megijedek az emberek tekintetétől.

Nagyot nyelek, és kínosan ejtem kezeimet ölembe, a fenyő asztallapra szegezve tekintetemet.
Felállok, te pedig elveszed előlem félig üres tányérom, melynek másik szélét megragadom, kikapva kezedből.
            - Majd én, te pihenj – veszem át kezedből a többi koszos edényt, a mosogatóhoz sétálva, beáztatva azokat. Olyan sokat dolgozol, és mégsem vagy fáradt.
Sosem panaszkodsz.
Mond, hogy csinálod?

            Végül mindent elmosogatok, majd visszamegyek szobámba.
Azt sem tudom, kell-e ma mennem valahova, vagy sem. Bár, őszintén szólva, egyáltalán nincs hozzá kedvem, ahogy semmi máshoz sem.
            Meglazítom övemet, majd bokámig csúsztatom farmeromat, hanyagul kilépve belőle, és eldobva a szoba egyik sarkába.
            A rend a legkisebb gondom most.

            Felemelem a bársonyos tapintású szürkés takarót, mely eredetileg fehér volt.
De mióta nem vagy itt, már erre sem figyelek oda.

            Mond, hát ennyire függnék tőled?
Ennyire képtelen vagyok egyedül boldogulni?
            Miért vagyok ennyire szánalmasan rád támaszkodva?

Előtted nem voltam ilyen. Önállóbb voltam, mint maguk a szüleim.
            Sosem függtem senkitől sem. Nem kellett másra támaszkodnom. Még a családomra sem.
            Boldog voltam egyedül, és jól éltem.
A számtalan kalandom, és hibám után, viszont felfigyeltem rád. Már nem csak egy voltál a csapattársaim közül.
            Te voltál az az egy, akiért megérte bármilyen erőfeszítést is tennem.
            Olyan volt, mintha megnyílt volna számomra a világ.

Megismételt hibák számtalan lánnyal,
Szeretni őt egy éjszakán át, és reggel fáradtnak lenni tőle,
Az én önző és felelőtlen szórakozásomért.

            Minden reggel boldogan ébredtem, és sosem azért, mert átmulattam az éjszakát.
Sosem azért, mert hatalmas bulit csaptam, amire alig emlékeztem.
            Minden reggel azért voltam boldog, mert melletted ébredtem.
            Mert előző este, a karjaimban tartva téged aludtunk el.

Most minden összetört, amiatt az egy miatt,
A veszélyes iram sosem áll meg,
Többé már semmi sem képes szórakoztatni, és semmi sem érdekel,
Egyedül ülök itt a szakadék szélén.

            Bemászok ágyamba, és hiába puha a matrac, és komfortos a hatalmas pamlag, mégis keménynek érzem. Mintha ki akarna dobni magából.

            Többé nem érzem magamat otthon itt.
                        A saját szobámban.

                        Haza fogok menni.
                        Elmegyek arra a helyre, amit mindig használtam,
                        Mikor megijedtem más emberek tekintetétől,
                        És belefáradtam a sírásba,
                        Én csak belefáradtam a mosolygásba,
                        Senki sem tudja, hogy én egy lúzer vagyok.

Ahogy eligazgatom magam alatt a párnákat, elfordulva az ajtó felől, lehunyom szemeimet, miket a könnyek mardosnak.
            Nem érdekelve a következmények túrok bele hajamba, melyet szétborzolok.
Ha ő nem figyelt rám így, másnak nem kell.
            Mert nekem csak ő kell, de én elcsesztem.
Már sosem békél meg.

                        Neheztelek arra a kék égre,
                        Mindent le akarok nyomni,
                        El akarok köszönni,
                        Mikor a vándorlásom véget ér ezen az úton,
                        Azt remélem, majd lefogom tudni csukni a szemeim, megbánás nélkül.

            Lassan elmerülök az álomvilágomban, de még fél füllel hallom, ahogy nyílik szobaajtóm, később pedig érzem, ahogy besüpped mellettem az ágy.
            Érzem tested melegét, ahogy a takaró alatt átmelegít, felolvasztva teljesen átfagyott lelkemet, majd fülemhez hajolsz, belesuttogva;

            -Szeretlek.

                        ...mert egy lúzer vagyok.

Give me Love 6. rész - Rossz hír

            -Nem... ezt nem lehet – lépett el a fiatalabb a magasabbtól, és hátat fordított neki. Nem teheti! Hiszen ő... ő valaki másnak a vőlegénye, egy másik férfi jegyese. Nem az övé. Ő...
            Ő most megcsalta azt, aki a legfontosabb volt számára. Megcsalta azt, aki mindent megadott neki, aki mellett boldog volt. Akivel közös, hosszú és boldog életet tervezett.

            Hogy majd együtt, megöregedve üldögélnek teát szürcsölgetve, az öreg tornácon, miközben az unokáik kacagását hallgatják a kertben.

            -Taemin... sajnálom. Én ezt nem akartam. Vagyis... nem így. Nem akartam elrontani a kapcsolatodat. Kérlek... bocsáss meg – gyűltek könnyek az idősebb szemeibe. Talán most látja utoljára Taemint.
            Ezek után még azon sem lepődne meg, ha nem találkozna vele a másik.
Ha látni sem akarná, mert undorodik tőle. Mert ez neki túl sok.
            Mindebbe belegondolva, megsajdult a gyötrelmektől szenvedő szíve.
            Amikor pedig a másik felé fordult, annak sötét szemeibe nézett de nem tudott kiolvasni belőle semmit.

            Abban a rövid időben, mikor Taemin szólásra nyitotta száját, de azon még nem jött ki hang, szíve fájdalmasat dobbant.
            - Nekem most... most mennem kell – mondta, majd megigazítva vastag téli kabátját elindult.
            A másik pedig csak nézte, ahogy a fiatalabb eltűnik az erdő sötét rejtekében.
Miért van az, hogy ő mindig csak távolodó alakját láthatja?
            Miért kell ennyire szánalmasnak éreznie magát, ilyen reményvesztettnek egyetlen érzés miatt?
Másoknak oly könnyen mennek az ilyen dolgok. Körülötte mindenki szerelmes és boldog.

            Ott vannak Victoriáék, ők már hét éve alkotnak egy párt, Amber és Krystal párosa csupán hat éve talált rá a boldogságra a másik félben, és az újdonsült nászpárjuk, Kibum és Jonghyun... egyedül ő ennyire szerencsétlen, hogy már évek óta egy reménytelen helyzetben él.

            Hogy egy reménytelen kapcsolatban bízva őrzi meg érzelmeit, egy olyan személy iránt, akit ez hidegen hagy, és tudomást sem véve róla, hagyja ott mindig, minden helyzetben, haza rohanva, tovább döfve a tőrt a másik szívében, aki nem érti... hol ronthatta el ennyire.

            Melyik volt az a pillanat a múltban, amikor elengedhette volna az őt láncon fogva tartó érzéseket, és szabad lehetett volna megint, elengedve mindent, ami a másikhoz köti. Szabad akar lenni végre. Nem függni mástól.
            De az ő lánca, mely szárnyait köti meg, a fiatalabb bokájára vannak kierősítve.
  A szabadság, és függetlenség elérésének vágya csak olyan emberben merül fel, aki még reményekből él.
           

            Lassan hazaindult, fejét lehajtva, sétálva haza, a macskaköves úton, egymagában.
Még sosem érezte magát olyan magányosnak, mint aznap.
Sosem csalódott még ekkorát magában, az életében, a létezésben, és minden másban.
Hogy lenne képes ezek után újra, és újra felállni, mikor őt újra és újra egyre csak mélyebbre taszítják a pokol önpusztító mocsarában?

            -Üdv. Na, hogy ment? – állt elé Key, majd Minho hirtelen felkapta a fejét.
Mikor ért haza? És... Kibum mégis mi a fenét keres a lakásában?
            - Te mégis, hogy jöttél be? – nézett zavartan az alacsonyabbra.
            - Nem emlékszel? El se mentem. Csak kiviharzottál, én meg mivel ma nincs dolgom itt maradtam, hogy megvárjam, mit fogsz tenni. Az arcidból ítélve pedig... tettél valamit, amitől csak rosszabbul érzed magad, szóval, mit, és hogyan basztál el most? – tette karba kezeit maga előtt, neki dőlve az előszoba falának, várva a másik válaszát.

            - Jaaa... tényleg. Itt hagytalak a lakásban – bólintott, majd elkomorodott. – Én... találkoztam Taeminnel – lépett beljebb a lakásába, és leült az ebédlőasztalához.
            - Remek! Na és? Beszélgettetek? Megittatok valamit? Mondtál neki „valamit”? – csinált ujjaiból idézőjelet, majd leült a fiatalabbal szemben. Nem tetszett neki ez az egész. Olyan búskomor hangulata van a másiknak. Történt valamit, aminek nem kellett volna, vagy olyan, aminek már rég megkellett volna, csak nem így. Idegesen, ujjaival dobolva az asztaltetején várta a választ.
            - Megcsókoltam – mondta ki egy levegőre, majd sóhajtott egy nagyot. Nem mert felnézni Kibum szemeibe. Félt, hogy mit látna bennük. Nem akarta azt, hogy megutálja őt emiatt. Hiszen ő most olyat tett, amire lehet, hogy egy kapcsolat ráment. Key pedig utálta a tisztességtelen játékot.
            - És, mit reagált? – az idősebb hangjában nem volt undor, vagy megvetés. Nyugodt volt, mint mindig. Nem haragszik rá?
            - Elrohant. Bocsánatot kértem, majd elrohant. Istenem... teljesen elbasztam az egészet! Ezek után egészen biztos, hogy még csak látni sem akar! – túrt bele idegesen, remegő kezekkel dús hajába, belemarkolva tövébe, hogy valamin mégiscsak levezesse a feszültségét.
            - Sajnálom – sóhajtott egyet a másik, nem tudva, mit tegyen, a földet bámulta, majd rájött, mondania kell valamit. – De tudod... akkor sem szabad feladnunk a reményt, ha jelenleg úgy tűnik, vagy speciel teljesen biztos vagy benne, hogy... senkinek sem kellesz. Mert te is tudod, hogy a vihar után nyílnak a legszebb virágok. Mert hát, a hősök sem győznek mindig. Néha veszítenek is, de harcolnak tovább, és mindig talpra állnak. Nem adják fel. Ezért lesznek hősök. Szóval, állj fel arról a rothadó kanapéról, szellőztess ki, mert megfogsz fulladni, mosd ki a ruháidat, és térj észhez. Ja, és ma este, a bárban, tudod, péntek van. Bár-nap – intett egyet, majd távozott. Tudta, hogy most hova kell mennie, oda, ahol mindig van egy mentőterv, minden helyzetre.

~

            -Hogy Ő... HOGY Ő... HOGY Ő, MEGCSÓKOLT? – vert le egy vázát a kávéző asztalról a nappaliban, Jinki. – HOGY MERT EGYÁLTALÁN HOZZÁD ÉRNI? CSAK... CSAK LÁSSAM MEG ÉS DARABOKRA TÉPEM! – őrjöngött tovább, üveget üveg után törve, ezzel a földre öntve egy igen drága Cháteau Lafite Rothschild bort is, melyet Taemin tavaly adta neki születésnapja alkalmából. Még bontatlan volt, mivel Jinki a megfelelő alkalmat várta a felbontására.
            - Kérlek... nyugodj meg... – kérte reszkető hanggal és könnyes szemekkel vőlegényét az ifjabb, miközben inge alját markolta kezével oly’ erősen, hogy ujjai vége elfehéredtek az erőtől.
            - Nyugodjak meg... NYUGODJAK MEG? MÉGIS, HOGY A FENÉBE TUDNÉK MEGNYUGODNI, MIKOR AZ A... AZ A SENKI HÁZI, UTOLSÓ FÉREG ILYET TESZ, AZ ÉN AZAZ AZ ÉN VŐLEGÉNYEMMEL?! NEM, MOST NE MOND, HOGY NYUGODJAK LE! MERT NEM TUDOK! ÉN MOST MEGYEK ÉS BESZÉLEK VELE! NEM MEHET ÍGY TOVÁBB! – mondta, letépte kabátját a karnisról, és kirohant a házból, egyenesen a garázshoz sétálva, hogy kocsiba üljön, és Minho lakásához induljon, hogy azon vezesse le a dühén, akin le kell. Hiszen ő, Ő tett tönkre mindent most!

            Gyűlölni olyan, mintha gondolatban megölnénk azt, akit gyűlölünk, elvben megsemmisítenénk, elvitatnánk jogát a puszta vegetálásra is. Gyűlölni valakit, annyit jelent, hogy szálka szemünkben az is, hogy él... nem elégíthet ki más, csak ha ő eltűnik és nincs többé.

            Mindeközben Taemin sírva rogyott a konyha hideg kövére, kezeit arcára szorítva, olyan hangosan felsírva, hogy bárki hallotta, akármennyire is keményszívű lett volna azaz ember, átölelte volna most őt.

         Szaggató kín járta át minden porcikáját, s úgy érezte, a szíve meghasad. A tenyerébe temette az arcát, és nem akart többé tudomásul venni semmit, semmit a világon. Kisöpört magából mindent. Egyetlen dologra koncentrált: a saját szívének száguldó, kínokkal telt dübörgésére, amely legszívesebben a csillagos égig ordította volna a fájdalmát.

            Létezhet szerelem fájdalom nélkül? Régen azt gondolta, igen; neki könnyű volt a szerelem.  De most már tudja; ez nem ilyen egyszerű. Minden sokkal bonyolultabb.
Az érzelmek világa bonyolultabb, mint a matematika, a mikrobiológia, vagy bármi.
Nincs hozzá szótár, segítség, súgás, puska... mindent sajátmagunknak kell megtapasztalnunk.
Sehol sincs egy tábla, mint a sztrádán; Vigyázz, lassíts, veszélyes!
            Azokat a táblákat már csak utólag veszi észre az ember. Akkor látja már csak meg, hogy hol is voltak a figyelmeztető jelek.

~

            -Üdv! Segítség kellene! – állt meg a szőkeség a már jól ismert, sötétbarna ajtó előtt, erősen kopogtatva rajta, miközben az előbbi két mondatot ismételte végeláthatatlan módon, mígnem, az ajtó kinyílt.
            - MIVAN?! – dörzsölte meg szemét dühösen, miközben hálóingében, még kócos, hosszú barna hajával neki dőlt az ajtókeretének. – Csinálj amit akarsz, csak hagyj aludni – indult el befele, hogy visszadőljön az ágyába, az emeleten, de mielőtt még ezt megtehette volna, Kibum elkapta csuklóját és berángatta őt a nappaliba.
            - Jinri, ez most komoly, nyisd azokat a csipás szemeid, és nézz ide, IIIIDE! – mutatott saját két szemére. – Lassan elmutatom mit történt. Ez itt Taemin – emelte fel az egyik mutatóujját – ez pedig Minho – mutatta fel a másikat és – és ezek ketten – tette össze két felső ujjbegyét, kicsit meg is mozgatva azokat.
            - Szóval. Te most azért zaklatsz engem délután egy órakor, mert ezek ketten nem bírtak a vérükkel és csőröztek? Mondj valami újat, ilyet már láttam – rántotta meg vállát, és eldőlt a kanapén, lábait a másik ölébe téve.
            - Téged ez egyáltalán nem is- hogy mi?! Mégis, mi az, hogy „ilyet már láttam” – utánozta túljátszva Sulli hangsúlyát. – Mit láttál?!
            - Hát csókot. Taemin és Minho közt. De annak már vagy ööö... sok éve. Még egyetemisták voltunk akkoriban.
            - Mármint... a múlt évre gondolsz, Ms. Giant Baby? – vonta fel szépen szedett szemöldökeit.
            - Hogy a – lendítette lábát, amivel a másik combhajlatát találta el, mire a másik fájdalmasan felnyüszített, a fájó részre szorítva kezét. – A következő alkalommal nem megy mellé. Szóval, még azt hiszem szilveszterkor volt. Minho megcsókolta Taemint éjfélkor. Naaaagyon romantikus volt és főleg nyálas. Azt hittem Minnie ott helyben megfullad a másik nyelvétől. De annak nagyobb szája van, mint gondoltam. Gondolom ez felétek, Homo Landen egész jól jön, nem? – ekkor pedig az ő combjára csaptak rá – Oké, kvittek vagyunk! – vette le lábait a másik öléből, és egyenesen, kihúzva magát ült, ahogy az egy nőtől illik... illetve illene.
            - Akkor... ez most... ÁHÁÁ! – emelte ujját a magasba, mint aki rájött valamire.
            - Mit találtál ki? – nézegette frissen manikűrözött körmeit addig a fiatalabb.
            - Semmit – sóhajtott nagyot. – Nem tudom mit kellene tenni. Minden olyan bonyolult. Minhonak joga van a boldogsághoz, és Jinki... nem is tudom... rendes fickó, én is tudom... de valahogy nem illenek össze.  De viszont, ha Taeminnek ez kell, akkor nincs jogom ahhoz, hogy szabotáljam ezt az esküvőt. Ahh! Miért nekem kell minden ilyen dolgot megoldanom? – hördült fel.
            - Ha jól tudom te vagy Mr. Kerítő, úgyhogy megoldod – ekkor egy ásítás hallatszott a hálószoba felől, majd léptek, míg végül egy félmeztelen férfi bukkant fel, aki hirtelen zavarában elmotyogott egy köszönést és visszavonulót fújt.
            - Ő meg? – nézett kérdőn a másikra.
            - Ó, hát ő... Ő... ömm... izé, a neve az... „Egyéjszakáskaland a szexipasivalaklubból” vagy valami ilyesmi lehet, nem tudom – vakargatta meg nyakát, és inkább az ellenkező irányba nézett, mintsem Kibum szemeibe.
            - Ezek szerint még mindig nincs kedved megállapodni egy pasi mellett.
            - Nem, és nem is lesz. A házasság meg ilyesmik nem nekem valók, mert én túl tökéletes vagyok hozzá. A tökéleteseknek pedig tökéletes párra van szükségük, ezért nekem soha nem lesz párom, mert a két tökéletes kiüti egymást. Túl sok a királyság, meg ilyesmi tudod.
            - Nem, ez nem volt egoista megszólalás, és kicsit sem vagy narcisztikus, ez teljesen normális – bólogatott, erősen szarkasztikus hangsúllyal beszélve.
            - Most nézz rám –állt fel. - Hozzám minimum Herkules illene, vagy ööö... hmm... tudod volt az a film, amit együtt néztünk és volt benne az a szexi pasi is...
            - World War Z? Brad Pitt?
            - Igen, igen! Brad Pitt! Na, minimum ő!
            - Fúj... Brad Pitt?
            - Mi? Mégis mi bajod vele?
            - Hát csak annyi, hogy... – és ezzel kezdetét vette egy újabb hosszú vita, a „kik a jó pasik” témakörben Kibum és Jinri között.

            De Key nem felejtette el egy pillanatra sem azt az új információt, amit megszerzett.
Taemin és Minho korábban már csókolóztak. Így pár dolog egészen más megvilágítást nyert a szemében.

~

            -Szóval, Kibum nálam aludt – kortyolt bele a meleg fekete, kávéba, amit Luna készített neki az előbb.
            - Nem akarok tolakodónak tűnni, és pofátlan sem lenni de... DUGTATOK? – hajolt át az asztalon Victoria közelről a másik szemébe nézve.
            - Ha azt mondod ég erre is fogadást kötöttetek – sóhajtott, fejet csóválva. Ezek a nők! Sosem változnak.
            - Mi? Neeem! Dehogyis, mi olyat soha nem tennénk...
            - Nagyon szép a felújított fürdő. Olasz csempe?
            - Spanyol márvány.
            - A lányotoknak mi is a kedvenc színe?
            - Piros.
            - Hogy-hogy nem rózsaszín?
            - Mert nem akar utánzósnak tűnni a rózsaszínnel.
            - És mégis mennyiben fogadtatok?
            - Tízezerben. Basszus! Rafkós vagy, Jonghyun.
            - A legjobbaktól tanultam – mosolygott bele az újabb kortyba.

~

            -Teee...! TE! – ragadta meg rögtön az ajtót nyitó Minho pólójának nyakát. – Teeee piszok nagy mázlista vagy!
            - Mi van? – nézett zavartan a vele szembe álló családra.
            - Gratulálok megnyerted az „Igen, Amber. Természetesen, ma este örömmel vigyázok a kisfiadra” választ. – Mondta hatalmas mosollyal az arcán a másik.
            - Szóval, arra kérsz, hogy vigyázzak ma este Cheol Yongra? – bukkant fel egy aprócska mosoly szája sarkában Minhonak is.
            - Igen, mert a babysitter beteg lett, Kibum pasizik, és utána te jössz a sorban, szóval, ha megkérhetlek... vigyáznál rá? – nézett kiskutya szemekkel. – Ez lesz a második nászutunk. Lécciiiii, apuciii~!
            - Rendben van - bólintott rá, mire előkerült egy kisebb bőrönd Krystal háta mögül, és egy papír, ami tele volt írva mindenféle elérhetőséggel, és mikor-mit kell tenni dolgokkal.
            - Köszönjük. Két nap is jövünk – hajoltak le, hogy mind a ketten elbúcsúzzanak kisfiúktól.
            - Mi? Hogy máris... most... mi? – a lányok már megint megtették. Valamelyik csajpáros felbukkan nála, mindig képesek őt úgy manipulálni a puszta test beszédükkel, hogy képtelen „engedelmeskedni” kéréseiknek.
            - Akkor, sziasztok! Két nap és jövünk! – integettek, majd beszálltak az autóba, és elhajtottak, sűrű integetések közepette.
            Minho mintha még egy könnycseppet is felfedezett volna Krystal szemesarkában.
            - Akkor, öcskös, mit akarsz csinálni? PS? Xbox? Válassz amit csak szeretnél – fogta meg a bőröndjét a fiúnak, majd letette a játékok elé, hogy válogathasson, ameddig ő felcipeli a cuccait az emeletre, és készít egy meleg kakaót.

~

            Taemin már nem is tudta, mióta ül hátát a falnak támasztva az étkezőben, vagy, hogy mikor apadtak el könnyei, miközben jegygyűrűjét markolta erősen jobb kezében, mag balban a telefonját fogta, várva egy hívást Jinkitől, vagy bárkitől, aki híreket ad neki.
            Majd ahogy tovább nézte könnyein keresztűl a képernyőt, melyektől az homályosnak látszott, az felvillant, jelezve egy bejövő hívást.
            Rögtön kipattantak szemei, de a szám akárhogy is nézte nem volt ismerős.
Lelkesedése azonnal alábbhagyott, majd felvette.
            -Haló? – szólt bele a telefonba.
            - Lee Taeminnel beszélek? – szólt bele egy továbbra is ismeretlen női hang a telefonba.
            - Igen – mondta. Nem értette, ki keresi őt most?
            - Maga van megadva értesítendő személyként egy bizonyos Lee Jinkihez. Ismeri az urat?
            - Igen, ő... mi van vele? Történt valami? – szívét rögtön közrefogta egy rosszérzés.
Ahogy hallgatta a továbbra is fennálló csendet a hurok, mely azt a fojtogató érzést keltette benne, csak tovább szorult körülötte.
            Agyán megannyi lehetőség száguldott át, hogy mi történhetett.
            - Az úr autóbalesetet szenvedett.

            A telefon pedig a földre zuhant.

Give me Love 5. rész - Szeret, nem szeret

            -Nem érek r-
            - Minho, ez fontos, ledobod a feneked arra a vastag porral fedett kanapéra, és végighallgatsz. Aztán meg kitakarítasz, mert mindjárt megfulladok a pormadaraktól amik a levegőben repkednek – húzta el a sötétítő függönyöket a nappali ablakánál, és –valószínűleg – hetek óta először nyitotta ki az ablakot.
            - Most nincs kedvem ehhez... és csak, hogy tudd, soha többet nem hallgatok rád. A tegnap estém maga volt a pokol. Minden egyszerűbb lesz ha ezt az egészet feladom – csapott egyet a kanapén elfekvő színes díszpárnára.
            - Először is; ezt nehogy újra merd csinálni... koponya alakú porfelhő szállt fel a kanapédból. Másodszor is; tessék – nyújtott oda neki egy vörös rózsát.
            - Ezt meg minek? –vette el indulatosan.

A szerelem jelképe. A vörös rózsa. Mi sem mutatná be ennél jobban eme érzés tulajdonságait.

            Hiszen a szerelem gyönyörű, hívogató, és csodás. Ha tehetné, az ember egész nap csak szerelme tárgyát csodálná, s mikor a szakadó eső gyöngyöző vízcseppekkel toldja meg ezt, csak még gyönyörűbbnek látszik, a gyémántként ragyogó aprócska cseppektől.
            A növény, ami abban az időben tud az egyik legszebb lenni a borús tájtól, mikor mindenki inkább az ágyában gubbasztana, ki sem mozdulva, hiszen az időjárás nem kecsegtet semmi jóval. Mégis, eme látvány erőt ad. A vérvörös szín, mely az egyként löktető szívet juttatja eszünkbe, mely vért pumpál minden testrészünkbe, pirospozsgássá téve arcunkat, ahogy a tévé előtt összebújunk szerelmünkkel.

            A zöld kis szára, mely az utat szimbolizálja, mi a vörös, gyönyörű végkifejlethez vezetett. A rajta lévé tövisek pedig az út nehézségeit, és a szerelem fájdalmasságát mutatja.
Ha nem vagy óvatos, mikor találkozol ezzel az érzéssel, könnyen csapdába esel, és a hirtelen elmerülésben tövisbe nyúlsz, mely sebet hagy, és fájdalmat ad csak.
            Nincs rózsa tövis nélkül.
            Miképp nincs igaz szerelem fájdalom nélkül.

            -Játszunk – jelentette ki könnyedén Kibum.
            - Mégis mit? – nézett fel táskás szemeivel, majd rögtön visszavezette tekintetét skót mintás zoknijára, miképp a ragyogó napfény eljutott íriszéig, fájdalmat okozva, hisz alighogy mozdult ki otthonról. Most, hogy az iskolában őszi szünet van, a foci bajnokság pedig csak egy hónap múlva kezdődik.

            - Sziromjáték. Tudod, ez a „szeret, nem szeret” dolog. Na, kezdj el tépkedni. Abban az esetben, hogyha szeret, akkor találkozol Taeminnek és elmondod, mit érzel, és ha nem szeret, akkor... nem, akkor sincs más, akkor is el kell mondanod. Mostantól nincs visszakozás. Ha már felrobbantottuk a bombát, építsünk valamit az eltűnt város helyére. Nem ez a legszebb hasonlat a szerelemre... de... mindegy. NA, gyerünk, tépkedj, mert ha nem tépsz, én tépek. Csak én téged foglak. Ideje már észhez térned.
            - Oké, oké. Akkor... szeret – tépte le az első szirmot – nem szeret – ejtette le a második vörös szirmot is. Majd a virág lassan elfogyott, míg nem, csak egy maradt. Minho ujjai közé vette az apró, puha kis szirmot. – Szeret – gördült le ajkairól a szó, majd megfagyott.

            Valamiért kellemes, bizsergető érzéssel töltötte el ez. Persze, tudta, hogy nem jelent semmit. De gyerekkorában sokat játszott ilyet, akkor hitt benne, hogy ez igaz, és valóban az igazságot mondja a virág szirma a másik fél érzéseiről. De ma már ennél racionálisabb.
Már nem képes úgy hinni a tündérmesékben, mint akkor.
            Majd az apró halvány mosoly, mely az imént kúszott csak fel telt, halványrózsaszínes ajkaira, eltűnt onnan, ahogy eszébe jutott egy emlékkép.

~Négy évvel korábban~

            -Szeret, nem szeret... szeret! Nézd, Minho! – mutatta fel a kamilla virág utolsó szirmát, és a sziromtalan virágot, melyen már csak a sárga porzó maradt meg. – Szeret!
            - Igen, látom. Ez jó hír, nem? – támaszkodott meg két könyökén, ahogy a réten feküdt a rengeteg virág között. Ez csak egy átlagos hétvége volt, mikor nem volt kedve otthon punyadni, ezért inkább kijött ide olvasgatni, de persze, társasága mindig akadt, amit nem is bánt. Hiszen ki kívánhatna jobb társaságot annál az embernél, aki ragyogó napként világítja be az autonóm pergő napjait, elűzve a szürkeséget az égboltról a legnagyobb vihar esetén is, és szivárványt hozva helyére. Mégis ki lenne képes nem örülni egy ilyen embernek?
            - De. Ez a végső pont. Megígértem magamnak, hogy ha az utolsó szirom azt mondja „szeret” akkor elmondom neki – tette el a virág apró kis szárát, hogy emlékezzen erre.
            - Értem. Akkor, sok sikert, bár nem tudom ki az. Biztos szerencsés fickó – mondta, majd ránézett a saját kis virágára „nem szeret”. De, hát ez még semmit nem jelent. – Mikor mondod meg?
            - Holnap este a Han folyónál. Az romantikus, nem? – sandított az idősebbre, megerősítést várva.
            - Igen, az. Szép kezdet – bólintott, kis mosollyal arcán, majd felült most már teljes egészében.

     ~Jelen~

            - Minho... Minho! Minhooo! – suhintotta el arca előtt kezét Kibum egy párszor, majd mikor barátja magához tért az elbambulásából sűrű pislogások közepette, realizálta, hogy sír.
Sírt.
Ettől az emléktől.
            Mert most már, így négy évvel később tudja, hogy az a nap, ott a réten lett volna az esélye annak, hogy elmondja. Talán az volt az utolsó is.
            Ő már kezdi gyanítani, hogy hirtelenében - mondhatnám: alattomos módon és váratlanul - szerelmes lett, észleli, hogy puha felhőcskéken lépdel, de tudja, hogy ezt titkolnia kell. Miért van úgy teremtve az ember, hogy tilalmat érez, ha ki akarja tárni a lelkét?

            Miért nem lehet teljesen őszinte egy érzés miatt, azzal, akinek minden titkát és élete minden egyes aprócska részletét felfedné. De nem lehet.

            Akkor és ott, azon a virágos réten ő bíztatta arra, hogy valljon szerelmet Jinkinek.
Bár, ne tette volna. Bárcsak az a virág mást mutatott volna. Talán a sorsnak az volt a végső jele neki? Hogy neki és Taeminnek soha nem lehet közös jövőjük?
            Hogy életük vörös fonala, sosem fut majd össze?

            Emlékszik, akkor, négy évvel ezelőtt, másnap Taemin kihívta a Han folyóhoz, késő este. Boldog volt, és reményteljes. Ő lesz hát az, akinek Taemin aznap elmondja az érzéseit!
            De csalódnia kellett. Taemin őt csak mint legjobb barátja hívta oda, hogy elmondhassa: Jinki elfogadta az érzéseit, és randevúzni fognak.
            Aznap este a szíve aprócska szilánkokra tört, melyek az óta sem forrtak össze.

            De ekkor beugrott neki valami. Egy ígéret. Amit ő maga tett, mikor eltette azt a virágot a táskájába a réten.

„A szerelmem az enyém, és annak adom, akinek akarom, akkor is, ha nem viszonozza. Persze nagyszerű lenne, ha viszonzásra lelne, de ha nem, az se baj: türelmes vagyok. Nem adom fel, tovább ásom magam alatt a gödröt, mert tudom, hogy a mélyén víz van: éltető víz.”

            Az a víz még mindig ott van. Csak ásnia kell. Mélyre.
            - Köszönöm, Kibum – mondta, majd rohant is az ajtóhoz, hogy belebújjon cipőjébe, meg persze meleg, vastag kabátjába és útja egyenesen a rét felé vezetett.
            Ott kell új erőre kapnia. Azon a titkos, hegycsúcsi kis réten kezdődött ez az egész.
Az akkori őszinte, még fájdalommentes érzelmeiből kell új erőt merítenie magának.
           
            Mikor kilépett a fák rengetege közül, egy alakot pillantott meg a reggeli ködben.
Ismerős volt, de nem tudta kivenni, ki is az, ahhoz túl távol volt, és persze háttal állt.
            Majd a homályos emberi forma fordult egyet.
            - Minho? – hallotta meg az oly ismerős hangot, mely egyszerre volt számára örömzene és melankolikus melódia.
            - Taemin? – indult el felé. – Te meg mit keresel itt? Ilyenkor?
            - Ki kellett jönnöm. Tudnom kell valamit. Tudod, akkor... négy évvel ezelőtt, mikor a sziromjátékot játszottam. Akkor nem az jött ki, hogy „szeret”. Csaltam. Becsaptam magam. Mert azt akartam, hogy az legyen a végeredmény. Mert akkor, akkor még nem voltam szerelmes Jinkibe. Csak szerettem, ahogy gondoskodik rólam. Persze, idővel szerelembe estem vele. De ha belegondolok, hogy az egész kapcsolatom egy hazugságra épül...
            - Mire akarsz kilyukadni? – tette fel a kérdését Minho.
            - Akkor... mi lett volna, ha aznap este, ugyanezen elv alapján neked vallok szerelmet? Hiszen, te is ugyanúgy gondoskodtál rólam, mint ő. Én mégis neki tettem vallomást. De, miért? – nézett fel az idősebb hatalmas szemeibe, melybe most belehullott sötétbarna haja.
            - Talán mert... nem akartad elrontani a barátságunkat.
            - Talán – bólintott, elmosolyodva. – Sajnálom, hogy így megostromoltalak. Csak... jó, volt ezt kiadni magamból.
            - Taemin, most mondhatok valamit? – kérdezte a hidegtől és a bevallás miatti feltámadt félelemmel, remegő ajkakkal.
            - Mondj bármit, meghallgatom, ezek után még a 2002-es világbajnokság kivesézését is végighallgatom, mert végig hallgattad a kitörésemet.
            - Nem, most nem akarok ilyesmikről beszélni... Csak hagyd, hogy elmondhassam, mit érzek, hogy jól érzem magam veled, és hogy bár borzalmas a kávéd, mégis mindent megadnék azért, hogy minden reggel ihassak belőle. Mert, már jó ideje szerelmes vagyok beléd, Lee Taemin – majd közelebb lépett hozzá, míg végül, egy centi sem választott el őket egymástól, és ajkait ajkai közé fogta.

            Meg kellett csókolnia, fejfájós kényszert érzett, hogy megcsókolja. Ügyetlen volt a szája, forró és engedelmes. Fogvacogva próbált visszacsókolni, de a kezének már másik erő parancsolt, szabadulni akart a karjaiból.

SHINee Jonghyun és te - 4. rész

   

         -_______! ______! ______! _______! Ahjj... _____ kelj már fel! Elfogunk késni miattad! – rázogatja erősen válladat lakótársad, de pedig nyűgösen kinyitod szemed de csak egy igazán kicsit. Bár, nincs sok értelme, mivel csak sötét pilláidat látod, a külvilágból pedig semmit.
            - Mi vaaan?! – mondod ingerülten.
            - El fogunk késni az edzésről, na, gyere már!

Mi? Edzés? Ma? Áh, inkább kihagyod.
Vagyis...
EDZÉS?
MA?

-ÚÚÚÚRISTEN! – pattansz ki az ágyadból, mint akit ágyúból lőttek, és futod le a rövid távú gyors maratont a szobád-, a konyha-, és a fürdőszobád között.

Alig telik bele tíz percbe, és már frissen, (már most izzadtan ugyan) bepakolva állsz az ajtóban indulásra készen, idegesen toporogva, hogy vajon barátnőd miért nem tud elkészülni időben?

- Jó napot! Kim Jonghyunhoz jöttem, edzésre, mondja, bent van már?  - állsz meg a recepció előtt, az üveged cimkéjét kapargatva idegességedben, és a szád belsejét rágcsálva.

A recepciósnak még esélye sincsen válaszolni, mikor valaki leteszi a pultra melld a hatalmas sporttáskáját.

Majd egy ismerős, mély hang üti meg füleidet, és csillogó szemekkel tekintesz fel a férfira, aki manapság gyakran jelenik meg álmaidban

            -Szia! Hát te? Ilyen korán? Azt hittem fáradt vagy a tegnapi után – nézett rád, egy hatalmas mosoly kíséretében, majd intett a recepciósnak, és elindul veled a saját kis termébe.

            Az apró nő a pult mögül pedig furcsán méreget titeket továbbra is, és azon gondolkozik, hogy mivel fáraszthatott ki tegnap?
            Ó! Csak... csak, csak nem?
Hiszen ti ketten randizgattok!
            Ééééés már tárcsázza is a belső vonalon a három legcserfesebb kis kollegináját, hogy elcsámcsogjanak az újabb kialakuló szappanoperán.

            -Azt hittem még nem vagy bent – teszed le táskád a terem egyik szélébe, majd szembefordulsz vele.
            - Mindig korábban jövök. Szeretek kicsit ernyedni egy kávé kíséretében még mielőtt neki látnék dolgozni – veszi át pólóját, felfedve tökéletes felsőtestét.

            Ó, istenem, legalább törölnéd meg a szád sarkát! Hisz nyáladzol!
Ez már kicsit sok. Fogd vissza magad.
            Perverz nőszemély. Ch.

            -H-ha így... zavarlak akkor... – gratulálok, tökéletes mondat alkotás, feltűnésmentes zavarba jövéssel fűszerezve! Esküszöm, ezt tanítani kellene, de minimum egyetemi szinten!
            Na, és akkor most... egy jó tanács: TÉRJ MÁR ÉSZHEZ, HALLOD?

De nyugi, no para.
Biztos nem vette észre (- sunyi kis mosoly... hehe.)

            -Zavarni? Te? Ugyan, dehogy – rázza meg fejét, majd felhúzza szemöldökét. – Te? Nem öltözöl át? – néz téged zavartan.
            - Ja, ja, de... igen – pirulsz el. Átöltözni? Előtte? OMG. Ekkor a kezedbe ejt egy kulcsot.
            Várjunk, mikor jött ilyen közel? És miért van ilyen jó illata? És miért ilyen meleg a keze? Miért néz rád olyan mély, sokatmondó szemekkel? Miért? M-I-É-R-T?
            - Ja... az öltözőőő – bólintasz lassan, majd tenyeredbe zárod a kulcsot.
            - Persze. Csak nem kérlek arra, hogy öltözz előttem – rázza meg a fejét, halkan felnevetve zavart arcod látta. Te pedig ezt a pillanatot kiáltod ki annak a perfect momentnek, hogy berohanj az öltözőbe, az ajtaját becsapva (jelentem: FELTŰNÉSMENTESEN) és lecsússz az ajtó aljába, kezeidet gyorsan dobogó szívedre téve.

            Attól félsz, lassan átüti mellkasodat, kiszakítva minden egyes útjába akadó bodrát, és szervet. De miért? Hiszen, még csak pár napja ismered. Eddig még azt sem tudtad, hogy létezik, és olyan boldog voltál... most pedig? Mégis mi tévő legyél most? Nem tudsz nyugodtan edzeni vele...
            Valamit kezdeni kell ezzel a helyzettel.

            Egy (röpke) fél órával később végül nyugodtan jelensz meg előtte, készen állva, hogy neki ess az edzésnek.

            Eleinte minden úgy megy, mint az megszokott egy ilyen helyen; ő parancsolgat, te pedig próbálod azt teljesíteni, kisebb-nagyobb sikerekkel.

Amikor látja, hogy már kezdesz elfáradni, ő is veled csinálja a feladatokat, egyfajta versenyként feladva. Ha legyőződ, a következő feladatban öttel kevesebbet kell megcsinálnod, ha ő győz, fél órával tovább maradsz edzésen.

            - Na jó, te nyertél, maradok – nevetsz fel, rögtön abba is hagyva, ahogy hasizmaid fájdalmasan feszülnek meg a rájuk bízott feladattól, arcodra pedig kiül a fájdalom.
            - Helyes. Ülj le, pihenj – hoz neked egy törölközőt, és egy palack vizet. – Nagyon ügyes voltál – teszi válladra kezét.
            - Köszönöm – fogadod el, majd belekortyolsz a vízbe, amíg ő a törölközőt nyakadba teszi. – És? Mivel folytatjuk? Súlyzó? Futógép? Azért, ha lehet, holnap szeretnék mozogni...
            - Semmivel. Csak ülünk, és nézünk egymásra, információkat cserélve egymással meg ilyesmi – húz egy széket veled szembe.
            - Szóval beszélgetni akarsz – bólintasz mindent értően. – Én nem ezért fizettem – emeled fel fejed megjátszva a megbántott vevőt.
            - Hát, ha akarod, beszélgethetünk felülésezés közben is. Hidd el, engem nem zavarna egy cseppet sem – kacsint rád, mire te rögtön félrenyeled a vizet, amitől kicsit köhögni kezdesz.
            - Nem, az, hogy itt ülünk, tökéletes – egyezel bele rögtön, még mielőtt kitalálna valami szadista edzés tervet neked mára.
            - Akkor... feltenném az első és legfontosabb kérdésemet neked, – vesz egy mély levegőt – van barátod? – látod, ahogy ezekben a pillanatokban az a fene nagy önbizalma és kisugárzása eltűnik, és csak ő marad. A meztelen igazság, amit eddig nem láttál.
            - Nem, nincsen, miért? – vonod fel szemöldökeidet.
            - Mert akkor ezért senki nem fog nekem behúzni – hadarja el, majd tarkód után kap, hajadba túrva, húzva magához, hogy összeérintse ajkaitok.

            Először magadhoz se tértél, olyan gyorsan történt az egész, csak nagyokat pislogtál, nézve lehunyt pilláit, érezve, ahogy ajkait mozgatja tiéden, óvatosan, gyengéden, ismerkedően, mindenfajta tolakodás nélkül, türelmesen.

            Majd ahogy az ő erőteljes, férfias illata eljutott tudatodig. Mikor első sóhaját meghallottad. Mikor teljesen felfogtad tekinteteddel arcát, ahogy apró mosollyal szája sarkában marad hozzád közel, egy pillanatra sem elhúzódva. Ahogy megérintetted rövid, dús, barnára festett haját, mely olyan puha volt, mint bármelyik tövis nélküli vörös rózsa szirma, mikor azon végig húzod ujjbegyed, majd lehunyva szemeidet, viszonozva a csókot megízlelve őt, elöntött a mámor.